lowardy

Kedves ani!

Igaz nem ismerjük egymást, de mondhatni rendszeres olvasója vagyok a történeteidnek, amiket mindig nagyon élvezek, az egyedi, kifinomult és kiforrott stílusod miatt.
De hát a lényeg, ami miatt írok most Neked az az, hogy nagyon boldog születésnapot kívánjak Neked! Remélem a nap is csak Neked fog sütni abban a 24 órában (na jó, éjjel majd a hold fog világítani Rád).
Szóóóval ennyi:)

Légy jó!

Draco Malfoy szokatlanul korán feküdt le egy nyár eleji estén, alig két héttel az iskolából való hazaérkezése után. Talán Pansy Parkinson szokásos hisztije fárasztotta ki ennyire? Vagy anyja jelentette be, hogy megszökik a tolvaj Mundungus Fletcherrel?

Oh, ugyan, dehogy… Kimerültségének egyetlen oka az volt, hogy apja – Ő dicső Lucius Malfoysága – parancsba adta neki, hogy ezen a nyáron még többet eddzen, mint eddig; mert ezen a nyáron minden meg fog változni.

Többet nem árult el Draco félvéla apja, de a fiú így is tudta, kemény napirendjének az okát. Ezen a nyáron lesz 17, a varázslótörvények szerint felnőtt, teljes jogú, büntethető polgár. Házasságra kötelezhető, aranyvérű ifjú, aki fenséges apja nyomdokait követve halálfaló porontyként a Sötét Nagyúr talárját csókolgathatja.

Ó, a kis sárkány tudta ezt, nem hiába volt a Roxfortban iskolaelső. A bozontos hajú, sárvérű Hermione Grangerrel együtt, természetesen. Azt is tudta, hogy Ő bizony nem akar egy ilyen alak szolgája lenni, mint Voldemort. Viszont ha nem lesz az, apja kitagadja, és akkor ki fizeti ki a minőségi talárjait és ruháit? A temérdek házimanójától is meg kéne válnia… nem, azt már nem! Ifjú lelke nem élne túl egy ilyen megrázkódtatást. Inkább a porban csúszik apja mellett, minthogy a rajongói ápolatlanul lássák!

Míg Draco ezen a hatalmas nagy problémán elmélkedett, észrevétlenül elaludt és egy szörnyű rémálmot látott:

Valahol, egy kopottas ház előszobájában egy ráncos női portré köpte a szavakat: ’Sárvérűek és mocskos, alávaló véráruló csőcselékek! Beszennyezitek atyáim házát’, amíg apám és Remus „Vérfarkas” Lupin együttes erővel el nem hallgattatták. Apám tudja a varázslatot, tehát már járt itt. De hol vagyunk?

Ezután egy másik szobába mentek, ahol sok ismeretlen ember volt. Például egy lila öltönyös-cilinderes alak, aki egy paradicsom piros hajú nővel beszélgetett. Pár pillanattal később a boszorkány haja már aranyszínben pompázott.

Megláttam a kandallóra támaszkodva nevető keresztapámat, Perselus Pitont. Láttam én már valaha is nevetni? A válasz határozottan nemleges… A bájitalmester Rémszem "Hátba átkozós" Mordonnal beszélgetett. Azzal, aki egyszer görénnyé változtatott. Két éve történt, de még mindig nem tettem magam túl rajta.

Elszakítottam tekintetemet a párostól, hogy lassan és feltűnésmentesen körbenézzek a termen. Nem kevesebb, mint hatvan mágiahasználót számoltam össze, ami azt jelenti, hogy ez egy gyűlés. De Perselus, apám és Mordon milyen közös ügyben gyűlésezhettek? Mordon nem volt Voldemort követője. Miért álmodom én ezt?

A terem közepén állt Albus "Citromporos" Dumledore, aki szólásra is emelkedett. Mellette Minerva "Szúrós szemű" McGalagony, Harry "Szent" Potter és annak barátai: Ronald "Gólkirály" Weasley és Hermione "Bozótka" Granger. Ez az álom egyre furcsább.

- Kedves barátaim! – szólt Dumbledore, én pedig majd összeestem a meglepetéstől. Apám mióta barátkozik vele? Komolyan kezdtem megijedni, hogy honnan találhatok ki ekkora sületlenséget, mikor egy másik helyszínre álmodtam magam.

A Szükség Szobájában voltam, ahová betörtünk Umbridge különítményeként, hogy elfogjuk Potteréket az illegális edzések miatt.

Egy négy személyes asztalnál ott ültem, kezem Granger derekán volt, aki édesen mosolygott rám. Te jó isten! Mi a fene? – kiáltottam volna fel legszívesebben, de álombeli énemtől ez igencsak távol állt. Ehelyett azt mondtam: Szeretlek Hermione!  A lány megcsókolt, majd azt búgta: Én is téged, Draco!

- Hé, tesó! A küldetéssel hogy állsz? – hallottam Weasley hangját. Mi a Malazár talárjáról beszél ez? És hogy mer engem a testvérévé alacsonyítani?

Weasley mellett bambán vigyorogva ült Potter, biztosan jó éjszakája volt a kis vörössel, vagy a sok legurított Lángnyelv Whisky hatása ütközött ki rajta. Én az utóbbira tippelnék, van előtte vagy 10 üveggel… Weasley rátette a lapát mancsát a vállamra.

Ezt a kínt Draco nem tudta elviselni, és üvöltve felriadt. Miután lenyugodott – vagy egy órájába telt – elkönyvelte magában, hogy ez az álom rosszabb volt, mint Parkinson szerelmes nyálcsorgatása. Ami nagy szó, mert a rókaképű lányt kitiltatta a birtokról, annyira nem tudta már elviselni. Halkan felsóhajtott:

- Malazárra, mi jöhet még?

Nem sejtette, hogy alig pár óra múlva az élete gyökeresen megváltozik majd. Hasra fordult és újra elaludt, hogy aztán Lucius Malfoy rázogatására ébredjen fel.

-          Draco, kelj fel! Indulunk a Főnix Rendjének főhadiszállására!

 

A férfi az erdő szélén állt, fekete talárja beleolvadt a csillagtalan sötét éjszakába. Ónix színű szemei tompán csillogtak. Teljesen hiányzott belőlük a mindenkori fenyegetés ígérete. Most bánat, kilátástalanság, és keserű önvád égett bennük.

A temetőbe igyekezett, elhunyt szerelme sírjához. Akit gyermekkora óta szeretett, és próbált megóvni mindentől. De kudarcot vallott.
- Oh, Lily! - szállt fel a sóhaj Perselus Piton ajkairól. Sápadt arcát csak még haloványabbá tette a rávetülő hold ezüstös fénye.

A tragikus esemény után, mikor csak tehette, mindig kijárt ide. Lilyhez. Az egyetlen szerelméhez. Aki végül máshoz ment feleségül. Aki sosem tudta meg, hogy az az ember, akit barátjának tekint, szereti őt. Hogy ő, a mindig sötétbe burkolózó, magánakvaló denevér figura szereti. Őt.
Oh, Lily!

Perselus Piton leborult a sírkő elé, szinte elfeküdt a hideg kövön. De nem érdekelte. Mert Lily nélkül minden más volt. Azóta nem érezte a hideget, a meleget, a szelet, a vizet, a tüzet... Mert többé nem láthatta hajának örvénylő vörös színét, arcának lágy vonásait, őszinte mosolyát, csillogó szemeit.

A mogorva, magának való ember sírni kezdett, mint egy kisgyerek. Ebben a pillanatban kitört a vihar, s a férfi beleordította a  szakadó esőbe:
- Nem vagyok kedves ember. Aki annak akar látni, rossz lóra tett.

Nem születtem kedvesnek, aranyosnak vagy cukinak - ahogy mindig neveztél, pedig tudtad, hogy nem szeretem. Jónak sem teremtettem, okosnak vagy bölcsnek. Csak te láttál annak, de magam sem tudom, hogy miért. Sőt, tovább megyek - szerintem te sem tudtad. Csak dobálóztál a jelzőkkel, mikor a valódi jelentésük nem jutott el a szívedig. Vagy a lelkedig.

Oh, Lily! Ha tudnád... mennyire szeretlek még most is. Ha csak egy pillanatra érezhetném az illatod... csak egy kis ideig ölelhetnélek... ha még egyszer rám mosolyoghatnál... Megváltanál, kedvesem, újra és újra, ahogy régen is. Minden bűnt le tudtál mosni mocskos lelkemről egyetlen futó érintéseddel. Ennyire szerettelek kedvesem. És most gyötör a bűntudtat...

Piton köpenye fodrozódva úszott a pocsolyában, amit a kitartó esőzés varázsolt köré. De ő még nem végzett. Először és utoljára el akarta mondani Lilynek, mi tombolt hosszú éveken -évtizedeken- át a belsejében. Mélyen elrejtve. A jégpáncélja alatt.

- Nem tudom, te mit láttál bennem. Mit szerettél bennem. Nem vagyok jó, kedves. Sosem voltam, s nem is leszek az. Mert nem akarok azzá válni. Mert a te kedvedért sem tudtam azzá válni, pedig sokszor kérted, legyek veled rendesebb. Csak egy kicsivel. Hogy is fogalmaztál? Látod bennem a jóravaló hajlamot. Mi értelme is volna? - mosolyodott el féloldalasan a professzor, mintha csak a szobája rejtekén ülve elemezné ki a napját, nem az egyre inkább elázott temetőben. Folytatta tovább magányos monológját, hallgattva a szél fütyülését:

- Aki kedves, az középszerű. Egyhangú. Egyforma. Szürke. Mert mindenki irritálóan kedves. Én is csak egy lennék a sok közül. De te, szerelmem, sosem voltál középszerű. Te voltál a legszebb, a legjobb, a legártatlanabb. Akire sosem tudtam haragudni, hiszen nem is volt miért. Sosem voltál egyhangú, mindig perzsgett körülötted az élet, és örvénylett az idő. Senkihez nem lehet téged hasonlítani. Te egyedi voltál, a kedvességeddel együtt. Te magad voltál a kedvesség. Ezért sem lehetek kedves. Mert nem vagyok hozzád méltó. Sosem voltam...

A férfi felállt és egyenes háttal, büszkén kihúzva magát mondta a néha sírnak és a lassan elcsöndesülő viharnak. Mintha csak a lelke háborgása szünt volna meg hirtelen, ahogy a mondandója vége felé közeledett.

- Én fekete vagyok. És makacs, önfejű, keveset megértő, ám annál többet tagadó; vitatkozó, mindent jobban tudó. Látod, szerelmem? Csupa rossz tulajdonság. Jóság egy csepp sincsen bennem!

Mit láthattál te akkor? Mondd, mit? - kérdezte halkan a marcona férfi a hűvös hajnalon. Csak a csend felelt neki néma, semmitmondó hallgatással, és ő újra rádöbbent: végül mégiscsak magára maradt. Kifosztva. Remény nélkül. Összetörve és újra összerakva. Darabokra szedve és kianalizálva. Hiszen ezt tette most, elemezte az érzéseit. Az utolsó, pozitív dolgot, ami a világhoz kötötte.

- A magam bunkó, sértő és szarkasztikus módján őszinte, semmitől vissza nem riadó, kétkedő, örökké haragvó, soha vissza nem kérdező. Látod, kedvesem? Őszinte vagyok én mindenkihez. Magamhoz legfőképpen. Csak hozzád nem voltam az. Sosem mondtam el, mit érzek irántad.

Mondd, mit láttál te énbennem? - kiabálta Piton, és jól tudván, hogy nem kap választ senkitől, hátra sem nézve dehopponált a helyszínről. Jól tudva, hogy ismét vissza fog térni. Mert mindig visszatér. Csak mert szereti Lilyt. Mindig és bárhogyan. Meg nem szüntethetően. Egyszerűen csak szereti. Mindennél és mindenkinél jobban. Még mindig...

Lowardy: A fehér farkas legendája

 

Sok száz évvel ezelőtt, amikor még csak kevés ember élt a Földön és azok is még ismerkedtek a környezetükkel, egy messzi-messzi erőben lakott egy fiatal, nagy termetű, szürke farkas. Laokinnak hívták szülei és fajtársai, nevezzük hát mi is így. Róla szól ez a történet.

 

Laokin már szülei életének sokadik farkaskölyke volt, és bárhogy próbálta a fajtájának bizonyítani erejét, bátorságát vagy rátermettségét, valamelyik testvére mindig jobb volt nála. Ő egyedül nyúlánk termetével tűnt ki közülük, ezért aztán sokan megvetették és kicsúfolták.

 

A falkából is ki akarták űzni – mondván, hogy nem közéjük való-, de az apja volt a falka vezére, így annak életében nem mertek elkövetni Laokin ellen semmi komolyabb vétséget, csupán minden adandó alkalommal megszégyenítették.

 

Szegény Laokin atyja néhány hónappal később csatlakozott az ősi farkasvezetők közé, fiának pedig menekülnie kellett. Így magányosabb lett, mint bárki, aki  előtte volt vagy azóta lesz a világon. Bujdosása után egy hatalmas, elkülönült barlangban élt, zsákmányát éjszakai portyáin szerezte be, nappal pedig aludt.

 

Szerencsétlen életének addigi eseményeit és egyre növekvő bánatát minden teliholdkor elvonította az ezüstös holdnak. Ilyenkor úgy érezte, hogy a szíve kicsit könnyedebb lett, mintha csak a hold fénye simított volna végig a bundáján.

 

Sok-sok év múlva, –emberi idővel mérve talán 10 ősz is eltelt- Laokin még mindig bujkált, és egyedüli társa csak a hold volt. Eleinte csak kedvtelve nézegette a tüneményt, később észrevette, hogy már alig várja az éjszakákat, hogy gyönyörködhessen benne, és beszélhessen hozzá.

 

Maga sem tudta mikor, és hogyan, de a hold ragyogása belopta magát a szívébe… s észrevétlenül beleszeretett.

 

Innentől kezdve már nem a bánatát, hanem mérhetetlen örömét mesélte el az éjszakában, szívszorítóan megindító farkasnyelvén.

 

Verseket talált ki szerelme dicsőítésére, és apró ajándékokat –szépen munkát folyami kavicsot, borostyánkövet- hordott neki a barlangja előtti sziklához.

 

Igen ám, de a hold még mindig csak olyan közel volt hozzá, csak annyira simogatta a bundáját, mint azon a bizonyos éjszakán, mikor falkájából elűzetett.

 

Laokin is tudta ezt, de nem értette. Hiszen ő annyira szerette a holdat! Hogyan lehet, hogy az nem viszonozza az érzéseit? Évek óta csak vele törődik, semmi mással. Ennyire nem lehet igazságtalan az élet! Hogy a farkas mindig csak magában legyen, társtalanul, csendesen…

 

Farkasunk egyre csak gyűjtötte a bátorságot, hogy kérdőre vonja szíve választottját. Ez a pillanat pedig pontosan bujdosása 15. évének kezdete lett. Ezen az estén már órákkal holdkelte előtt kiült a magányos sziklájára, és eltervezte, hogy mit is fog mondani. Elérkezett az idő, újból feljött a hold, Laokin pedig ezt mondta neki:

 

-         Évek óta szeretlek, csodállak és dicsérlek, Te pedig nem veszel rólam jobban tudomást, mint bármelyik más teremtményről. És én ezért nem vagyok rád dühös, sőt csak növelte a rajongásomat feléd, hogy mindenkire egyformán ragyogsz.

 

Eljött az idő kedvesem, most már türelmetlen vagyok, már nincs bennem feléd elég megértés. Eddig csak álmodoztam, az elérhetetlent akartam. Téged akartalak- vett egy nagy levegőt Laokin, erőt gyűjtve a további beszédhez-.El akartam felejteni a múltamat, s általad, veled sikerült is túllépnem rajta. Nem hagytalak el. Nem én…

 

Melletted voltam eddig a pillanatig, míg rá nem ébredtem, hogy a veled tervezett közös álmaim sosem válnak majd valóra.

 

Most pedig –sóhajtott fel- elmegyek. Hallod?- itt már kiabált, mert bántotta az, hogy ennyire hidegen hagyja a másikat.- Vissza sosem tekintek rád!*

 

Ellépett a szikláról és nehéz, fájdalmasan lassan lüktető szívvel, de méltóságosan fenntartott fejjel lépdelt az erdő felé.

 

Mikor a széléhez ért,- engedve a pillanatnyi kísértésnek- visszanézett a holdra. De az már nem volt ott. Ekkor az erdőben megzörrent az avar. Laokin odakapta a fejét, és látta, ahogy egy bámulatos jelenség, egy fehér nőstény farkas lépegetett felé.

 

Nem tudta levenni róla a szemét, míg az elé nem ért. És csak hallgatta, ahogy azt mondta neki:

-         Engem számodra teremtettek. A sóvárgásod hívott életre, és az őszinte, önfeláldozó szerelmed. Ha valaki ennyire szereti a másikat, az igazi vágya teljesül. Te engem hívtál. Luna** vagyok.

 

* Liv Ullmann-t idéztem

**: Luna ~ (lat.) hold

2008. november 10)